Nógrádkövesd története

Nógrádkövesd község Nógrád megye délnyugati részén, Balassagyarmat és Aszód között helyezkedik el. Itt ágazik el északnyugat irányban az út Bánk-Rétság felé. A község határától mintegy két kilométerre vezet az országos kék túra útvonal. A Balassagyarmat-Aszód vasútvonal egyik teher- és személyforgalmat bonyolító állomása is itt található.

A galgamenti községet már a váci káptalan egyik 1271-ben kelt bizonyságlevele is említi. A török hódoltság idején lakatlanná vált. 1715-ben 9 magyar és 4 tót háztartás szerepelt az összeírásokban. 1720-ban nemes községként említik. 1740-ben az Egry család, 1770-ben Okolicsányi József, Baloghy István, Géczi György, Pongrácz József, Bene Benedek és özvegy Rákócziné voltak a település földesurai.

1896 szeptemberében adták át a forgalomnak az Aszód- Losonc vasútvonal helyi állomását. A két világháború nagy veszteséget okozott az amúgy is szegény településnek. A „felvirágzás” az ötvenes években, a helyi kőbánya beindításával kezdődött. A vasútállomás, a kőbánya, az állami gazdaság és az időközben megalakult termelőszövetkezet központi községgé fejlesztette a települést.

Kövesd 1914-ig a sziráki járáshoz tartozott. Az „évszázadok” alatt a község neve változott. 1905-ig csak Kövesdként szerepel. Nógrád vármegye hivatalos lapjának 1905. 06. 01. XXXIV. Évfolyam 23. számának 252. bekezdése alapján:

„Kövesd község nevét az országos községi törzskönyvbizottság Szandakövesdre kívánta megváltoztatni. A község azonban a határán keresztül folyó patak után a Galgakövesd nevet választotta. Minthogy a község a Szandai vártól igen messze fekszik (kb. 7 km-re), a törvényhatóság az község földrajzi fekvésének megfelelőbb Galgakövesd nevet ugyan nem kifogásolja, tekintettel azonban arra, hogy e nevet a nagyközönség írásban a leveleken szokásos módon G.kövesdre rövidítené, mi által az könnyen, tévesztenék össze Garamkövesd község nevével, a Nógrád jelző használatához kivételesen hozzájárul, s így a Nógrádkövesd nevet hozza javaslatba.”   

A falu története és élete 1848-ig:

Magyarország ezeréves fennállásának ünneplésekor minden községnek meg kellett írnia saját történetét és elhelyezni azt levéltárában. Mivel Nógrádkövesd Bercelhez tartozott ebben az időszakban, ott helyezhette el ezt a történetet, amely azonban már az ötvenes években sem volt megtalálható: a háborúk és az esetleges tűzesetek miatt. Ez és a többi, faluval kapcsolatos irat értékes és érdekes adatokkal szolgálhatott volna a falu történetének megírásához. A legtöbb adatot adóösszeírások tartalmazzák; egyetlen olyan összefüggő, valóban csak a falu történetét bemutató írás az, amely segítette az 1950-es időszak előtti történések megírását: az 1952-ben Andó István, a falu akkori jegyzője által megírt rövid falutörténet; valamint azok az elbeszélések, történetek, amelyeket az öregebbek tudtak még felidézni és elmesélni.

A település őskorának emlékei az újabb kőkorig nyúlnak vissza. A falu határában megtalált andezit kőszerszámok tanúskodnak minderről. Kövesdet említi a váci káptalan 1271-évi bizonyságlevele, ahol később kisebb templomot építettek. A templom köré temetkeztek; a sírok kelet felé néztek.

A faluról a legkorábbi írásos feljegyzések 1559-ből, 1562-ből, 1580-ból, és 1590-ből származnak. Ezek mind török adóösszeírások adatai. Valószínűleg a törökök túlzott erőszakossága és adóztatása miatt: a falu lakói elhagyták a települést, ezáltal Kövesd elnéptelenedett. Ezután már csak a Rákóczi szabadságharc idején 1710-ben található feljegyzés, mely szerint a kuruc sereg Balogh Ádám vezetésével a lakatlan Kövesden haladt keresztül Romhány felé. A kuruc sereg vereséget szenvedett a Romhányi-csatában.

Az 1711. évi Canoniya Visitatió szerint a kis templomnak csak a romjai voltak meg. 1715-ben 9 magyar és 4 tót háztartással szerepel Kövesd az összeírásban. Név szerint a következő családok voltak: Baranyi Mihály bíró, Kiss Mihály, Baranyi Mátyás, Tóth Pál, Sztreznitz Máté, Nagy György, Ponyiczky György, Rohoczky János, Suhajda András, Nagy Mátyás, Varga János, Lőre János, Polyák Mihály jobbágyok. 1720-ban viszont nemes községként, adóköteles háztartások nélkül szerepelt a település egy összeírásban.

1746-ban Radványi Antal földesúr kőből és téglából készült, barokk stílusjegyeket hordozó haranglábat emeltetett (feltehetőleg az előző templom helyén). Dél-Kelet felé néző bejárata kosáríves volt, egyemeletes, mind a négy oldalon félköríves, homorítottan rézsűs ablaknyílásokkal. Kialakítása közel megegyezik a Szécsénkén találhatóval. Szent Mihály tiszteletére ajánlották a haranglábat. A harangláb mellé később egy iskolaterem épült. A jegyzőkönyvet Galgagután vették fel: Fábián István váci kanonok, majd esperes-plébános, Gonda Mihály és ócsai Balogh Péter.

1776-ban épült a galgagutai evangélikus templom, melynek építésében a kövesdiek is részt vettek, ugyanis 1776. május 24-én az összes épületfát Vácról a galgagutai, a vanyarci és a kövesdi hívek szállították az építkezés helyszínére. Az ország leírás (Landes beschreibung) fontosnak tartott katonai, gazdasági adataiból, és az ugyancsak II. József idejében végzett (1782-1785) népszámlálás adataiból viszonylag pontos képet kaphatunk a faluról.

„Középszerű falu, elég rossz épületekkel. A pataknak többnyire posványos az alja, és a szükséges helyen híd van rajta. Van egy kis gyér erdőcskéje, és a rétjei nedvesek. A Balassagyarmatról érkező, a községen keresztül Pestre vivő postaút puha alapú, és rossz időben nehezen járható. Ugyanilyenek a többi utak is. Két szűk erdőnyelv között fekszik, és minden oldalról látható. A faluban 59 ház található, 68 család lakik bennük, jogi népesség: 336, távollévők: 7, idegen 7, tényleges népesség: 336 fő, nemes 2, férfiak házas: 79, nőtlen: 113, összesen: 192 fő, nők: 144, sarjadék (gyerek) 1-12 éves 59, 13-17 éves 29, összesen: 188 fő, polgár és paraszt örököse: 12, zsellér: 60 fő.”

1810-ből maradt meg az első olyan magyarul írott csereszerződés, mely a berceli Római Katolikus plébánia füzetében található az alábbiak szerint:

„Csere szerződés

Alul irattak adjuk tudtára mindeneknek akiknek illik, hogy mi kölcsönös hasznunkat, és Comoditárunkat tekéntvén, a következendő tjezére léptünk.

Én Stánsits Pál Berczeli Plébános, és Kövesdi Közönség tekénvén azt, hogy a mely Kövesdi határban a falu szélén lévő feld Plébános Úr részére 3608. Falu részérül 5780. Mestere pedig 2544. Guodzát öleket tett, és mivel a Tekéntetes Baloghy Lajos Úr majorjának szomszédságában lévén az baromfitul sokat szenvedne, az Tettes Baloghy Lajos Úrnak által adjuk.
Én Baloghy Lajos ezen feldért szintén annyi nagyságu darabot Kövesdi rétek, és Becskei malom mellett lévő táblámbul, választás szerént, feld mérő által Ki mérettetvén, harmadfél Kilo zeó-adással Tiszdö Plébános Urnak 4218. Falunak 6360. Mesternek 2844. Guadzat ölekbe az szinte csereképpen, egész feldes Úri jussommal átal adom.

Mellyeknek bizonyságául adjuk ezen Kötelező Cserelevelünket.
Költ. Kövesden, die 15: Septemb. 1810.
Stánfits Pál                                                                    Baloghy Lajos
Berczeli Plébános
(L. S.)                                                                       (L. S.)
-oram me Antonis Radvanyi de Legénd
-(L S )
Mészáros Mátyás Biró
Knyazoviczky János T. Biró
Előttem: Agócs Mátyás
Notárius előtt: olvashatatlan aláírás
Előttem és általam:  Haner György Hites földmérő”

Az 1800-as évek elején a falu lakossága jelentősen megnőtt, erre utal az 1828-as adóösszeírás, melynek adatai alapján megtudhatjuk, hogy ekkor a faluban 426 fő élt. Az összeírás tartalmazza, hogy: főleg őszi rozs, tavaszi árpa és zab termesztésével foglalkoztak, az állatállomány 12 ökörből, 14 tehénből, 19 borjúból, 53 lóból, 30 juhból és 9 sertésből tevődött össze. A községet sújtó osztrák katonai adóztatási terhek miatt a lakosok panasszal említették meg: a rendelkezésükre álló legelő szűk, az eső a földet elmossa, a réteket a Galga-patak elönti.

Ebben az időben - a legöregebbek szerint - a lakosság szlovákul beszélt. A szomszédos községben, Nógrádsápon volt egy kapitány - akit Kapitánynak hívtak vagy katona volt és azért hívtak kapitánynak - akinek minden év őszén dézsmát vittek. Az elbeszélők szerint, aki csak tehette és élelmes jobbágy volt, az be is csaphatta a kapitányt: a borból például nem a szőlő levét (a „legelejét”) vitte el dézsmaként, hanem a kipréselt szőlőből megmaradó fürt levét, ezt csingérnek nevezték. Ez egy nagyon savanyú ital volt, hiszen a szőlőfürt zöld szárának levét is belepréselték. Így próbáltak a jobbágyok maguknak jobb mustot megtartani.

Helyben is volt földesúr, akinek szintén fizettek dézsmát, mégpedig minden terményből a kilencedik részt. Mivel ebben az időben a faluban pap  nem volt, a szomszéd községben élő pap kapta a tizedet a termésből.(A tized elnevezések a kilencedik tizedet és a tizedik tizedet jelentik.) 1848 előtt a faluban mindössze 6 jobbágycsalád és legfeljebb 30 zsellércsalád élt. Életük elég nyomorúságos volt, legjobban azonban a zselléreké, hiszen ők nem mindig kaptak munkát sem, így élelemhez sem jutottak.

A falusi ház, viselet és táplálkozás a következőképpen alakult ekkor: a jobbágyház nagyon egyszerű volt: szalmafödéllel, zsuppal esetleg náddal fedett; szabad kéménnyel és szabad konyhával rendelkezett. A szabad kémény azt jelentette, hogy valójában nem volt a házon kémény, hanem a tető két végén lyuk volt, ahol a füst kimehetett. Az egész padlást füstfelhő árasztotta el minden főzés és fűtés alkalmával. A szobák sötétek voltak. Az elbeszélések és babonák alapján: a sötét szobák a betegségek kialakulását és terjesztését segítették elő.

Az akkori viselet szerint a férfiak bő nadrágban és ingben jártak, fekete mellényt viseltek, a lábukon bocskort hordtak. A viselt ingeket és nadrágokat az asszonyok szőtték. A nők szintén bő, bokáig érő ruhát hordtak és ezeket is saját maguk készítették. A ruha ujját és derekát átkötötték valamilyen szalaggal.

A mindenkori földesúrnak különböző földműves munkákat, továbbá erdei és házimunkákat is végeztek: vetés, szántás, kaszálás, erdőtelepítés, sarlózás, aratás, hordás, cséplés kézi erővel és lóval, stb. A fő foglalkozás a faluban a földművelés volt, de emellett - mivel a falu határában sok erdő volt - erdei munkát is végeztek. Az erdőben tűzifa és épületfának való kitermelése folyt.

A baromfin kívül a faluban szarvasmarhát, lovat és birkát is tartottak, ez utóbbi a viseleten is meglátszott: subát viseltek. A vallásosság eléggé erős volt ebben az időben, egy akkori szokás szerint hamvazószerdán az asszonyok kisúroltak minden edényt és húsvétig csak vajjal és olajjal főztek. Akkoriban a vallásosság mellett eléggé babonásak is voltak az emberek. A környező községekben egyaránt előforduló félelmük volt az ún. lidércfény; egy lámpásos emberről is beszéltek még.